A betegpanasz jogi lélektana
A négy részből álló cikksorozat a jogpszichológia tárgyában készülő könyv egyik témájának erősen szűkített kivonatát tartalmazza. A fő témán belül a rövid publikációk négy kérdéskört vizsgálnak, amelyek logikailag egymásra épülnek, de önállóan is értelmezhetők, valamint szándékoltan nem szaknyelven íródtak. A cikkek foglalkoznak a betegpanaszokkal, valamint ezek szerepével az ún. „műhiba” kártérítési ügyekben, továbbá a nem vagyoni kártérítési ügyek bírói megítélési problémáival, és végül tartalmaznak egy prognózist az új Ptk.-val bevezetendő sérelemdíj lehetséges hatásairól a beteg-orvos kapcsolatra. További információk a szerzőről a www.drszigetizsolt.hu weblapon találhatók.
Véleményem szerint a civilisztika jogpszichológiájának a különböző jogviszonyok (eljárások, jogviszonyok) közötti társas viselkedés aspektusait (jogalkalmazást) kell tanulmányoznia és elemeznie (interakciókutatás), amelyet célszerű szektorálisan is vizsgálni, például az egészségügy vonatkozásában. A négy részből álló cikksorozat célja, hogy a tartalmi korlátok figyelembevételével problémafelvetést és egyben vitaalapot valósítson meg ezen a tárgykörön belül. Ehhez segítséget jelent a felhasznált szakirodalmon kívül korábbi betegjogi képviselői tapasztalatom is, amelynek során lehetőségem volt személyes benyomásokat szerezni a beteg-orvos kapcsolatról és azok konfliktusairól. Mi vezethet el a betegpanaszhoz és ennek melyek a jogi lélektani vonatkozásai?
Ma már általánosságban követelmény az emberi kapcsolatokban (interakciókban) való megfelelő szintű jártasság, különösen a szolgáltatói ágazatokban, amelyek gazdasági jelentőségük mellett szociálpszichológiai szempontból is fontosak az emberekkel való bánásmód gyakorlatában. Az egészségügy vonatkozásában hiába írja elő a törvény az ún. betegjogokat (pl. emberi méltósághoz való jog), ha az adott szolgáltató személyzete nincs felkészülve, vagy objektív okok miatt nem képes (pl. túlterheltség, alulfizetettség, frusztráció) az ennek megfelelő magatartásra. Ez is bizonyítja, hogy a jog, a szociálpszichológia és a pszichológia szoros kapcsolatban áll egymással az ilyen típusú emberi kapcsolatokban is.
Az emberi kapcsolatokban (amelyek mindig valamilyen jogilag is értékelhető viszonyrendszert jelentenek) kiemelt jelentőségű a mások észlelésének pontossága (személypercepció), mert ez alapjaiban fogja meghatározni beállítódásunkat (attitűd), viselkedésünket, legyen szó akár betegről, akár pedig az egészségügyi személyzet bármely tagjáról. Ennek az „észlelésnek” a pontossága dönti el, hogy negatív vagy pozitív kommunikáció irányába mozdul-e el a beteg-orvos kapcsolat. A beteg/sérült állapotánál fogva egy bizonyos fokú szorongásos állapotban jelenik meg az egészségügyi intézményben és ez a negatív állapot kihatással lehet a kezeléssel/diagnosztikával kapcsolatos döntései meghozatalára. (Befolyással lehetnek rá olyan környezeti tényezők is, mint a szolgáltató várótermének, kezelőjének, kórtermének világítása, berendezése, hőmérséklete stb.) A döntés meghozatala pedig az ún. kölcsönös tájékoztatási kötelezettségen, mint jogi előíráson alapszik. A gyakorlatban nemcsak az okoz komoly problémát, hogy tartalmilag nem teljes mértékben megfelelőek az egészségügyi szolgáltatók által alkalmazott írásbeli tájékoztató és beleegyező nyilatkozatok, hanem az is, ha a beteg/sérült már eleve negatív hozzáállással vesz részt ebben az állapotát jelentősen befolyásoló kommunikációban (motivációs elfogultság). Ennek eredménye a legtöbb esetben nem egyszerűen a beteg-orvos közötti bizalom megromlása, hanem kifejezetten rossz döntés meghozatala a szükségesnek tartott terápia/diagnosztika elfogadásáról vagy visszautasításról, amely a konfliktusok egyik jellemző forrása. Statisztikák szerint mind a betegpanaszok, mind, pedig a kártérítési ügyek jelentős része a kölcsönös tájékoztatási kötelezettségek nem megfelelőségére vezethető vissza.
Azzal, hogy a legújabb jogfejlődés fogyasztói szemlélet alapján kezeli a beteg-orvos jogviszonyt elmondható, hogy a korábbi, a beteg beleegyezésén (konszenzuális jellegen) alapuló kapcsolat egyértelműen eltolódott egy aktív együttműködésre irányuló viszony felé. Napjainkban a beteg-orvos kapcsolat egy relatív szerkezetű, magánjogi jogviszony, amelyben a felek nem alá-fölérendeltségi, hanem deklaráltan mellérendelt viszonyban vannak. Az egészségügyi szolgáltatás igénybevétele során a résztvevők a korábbi tapasztalataik és tudásuk alapján végzik elsődlegesen a „személyészlelés” (percepció) folyamatát, és sokszor az észlelt személy tényleges emberi tulajdonságai másodlagosnak. Az eredmény „borítékolható”, nem véletlen az emberi méltóság megsértésével kapcsolatos betegpanaszok tartósan kiemelkedő száma, amelyek egyszerűen csak egy udvariatlan gesztusra, illetve magatartásformára vezethetők vissza. Bizonyos fokú előítéletesség mindkét résztvevőt jellemzi (prekoncepció, sztereotípia), az egészségügyi személyzet is kategorizálja a betegeket/sérülteket, és fordítva. Persze önmagában a „kategorizálás”, egyszerűsítés nem baj, hiszen ez az emberi psziché természetes velejárója, mivel a beérkező információkat csak ilyen módon tudja osztályozni és feldolgozni. A probléma a szociális érzékelés torzítása, azaz ha valakit eddigi benyomásaink, vagy öltözete alapján, és nem tényleges tulajdonsága (viselkedése) szerint ítélünk meg. Ez már átvezet ahhoz a kérdéskörhöz is, hogy miként következtetünk más emberek szándékára, hogyan értelmezzük az okozati összefüggést egy vélt vagy valós sérelem esetén, és mi alapján hozunk döntést abban a vonatkozásban, hogy valakit felelősnek tartunk-e a velünk történt esemény miatt (attribúció elmélet, a felelősség attribúciója).
Jogrendszerünkben a jogi értelemben vett felelősség kategóriája az „általában elvárható gondosság/magatartás” mércéjével azonosítható, amely nem azonos a felelősséggel kapcsolatos egyéni döntéseink alkalmával alkalmazott szempontokkal. Az ún. attribúciós kutatások már az 1960-as években kimutatták, hogy a felelősséggel kapcsolatos hétköznapi ítéleteinket gyakran befolyásolják irracionális megfontolások. (Például Walster /1966/ azt tapasztalta, hogy egy személyt felelősebbnek tartottak egy előre nem látható balesetért, ha az okozott kár jelentős volt, mint akkor, ha ugyanannak a cselekménynek az eredményeként csekély kár keletkezett. A kísérletben egy parkoló autó kézifékje elromlott és az autó legurult egy lejtőn. De például bizonyítottan hatással van az is egy bírósági eljárásban a távol lévő tanú személyének és nyilatkozatának megítélésére, hogy ki olvassa fel az írásbeli tanúvallomást.) A felelősségkeresés okozás irányába történő torzításának következménye, hogy sokszor ott is okot (szándékot) észlelünk, ahol nincs többről szó, mint a cselekedetek (események) és következményeik térbeni és időbeni egybeeséséről. Ennek jelentős szerepe van a betegpanaszokban és a bíróság előtti kártérítési ügyekben egyaránt. Az ember és a jog is okokat keres a társas viselkedések magyarázatára és ezt racionális elvek alapján próbálja keresni. Azonban az egészségügyi szolgáltatások körében gyakran előfordul, hogy a betegek/sérültek kezelési hibának minősítenek olyan hátrányos következményeket (pl. maradandó károsodás) is, amellyel kapcsolatosan nem áll fenn a jogi és szociálpszichológiai értelemben vett felelősség. Tipikusan ilyen esetek, amikor a sérülés/betegség jellegéből (természetes és lehetséges szövődményeiből) adódik a hátrányos következmény, amit az érintett és hozzátartozói racionális magyarázatként nem tudnak és nem is akarnak elfogadni, mert mindenképpen „okozati összefüggést” keresnek az orvosi beavatkozás és az állapotromlás között.
Ezzel a gondolattal el is jutottunk addig, hogy miért is tekinthető a betegpanasz az orvosi „műhiba” ügyek „előszobájának”. De ez már a következő rész témája.
Felhasznált irodalom:
- Forgács József: A társas érintkezés pszichológiája /Gondolat Kiadó Bp. 1997/
- Dr. Dósa Ágnes: Az orvos kártérítési felelőssége /HVG ORAC Lap-és Könyvkiadó Bp. 2010/
- A kártérítési jog magyarázata, szerkesztette: Dr. Fézer Tamás /Complex Jogi és Üzleti Kiadó Kft. Bp. 2010/
- Salamonné Piltz Judit: A betegjogok és a bizonyítás /Magyar Jog 2013/4.szám, 230-244.old./
- OBDK szakmai beszámolója a betegjogi képviselői tevékenységről (2012) /elérhető: www.obdk.hu/
- Dr. Jobbágyi Gábor: Az orvosi kezelési szerződés a magyar jogban - s az állam felelőssége /Magyar Jog -2013/8.szám 486-492.oldal
- Dr. Petkó Mihály Ph.D : A betegtájékoztatás jogáról és kötelezettségéről /Magyar Jog 2013/8. szám 500.-507.oldal/
- Dr. Hanti Péter: Az új Ptk. és az egészségügy 3. (elérhető: www.medicaonline.hu)
A blogbejegyzést 2014. március 13-án publikáltuk, nem tartalmazza az azóta kihirdetett jogszabályváltozásokat.
